3. fejezet

Jackson

Néhány óra elteltével, már estefelé indultam haza Hyunától. Eléggé eldumáltuk az időt, leginkább erről a bizonyos péntek estéről, az idegesítő bölcsészekről, no meg pár alkalommal ezerrel szidni kezdte nekem Namot. Az ilyen pillanatokban le tudtam volna csapni, és nem csak azért, mert a rokonomat ócsárolta (azt néha én is szoktam). Nem csíptem, amikor valaki mindig ugyanazon pattogott, és Hyuna - érdekes módon csak Nam esetében - ezt tette.

És, ami még kurvára érdekes volt a számomra, hogy a szőke srácnak egyetlen egy alkalommal sem volt egy rossz szava sem a lányra, mondjuk Joonie egy életben max egyszer említette meg a nevét, akkor is mellékesen. NamJoonnak nem tartozott bele a stílusába mások anyázása, de ha mégis megtette, akkor az illető tényleg valami köcsög dolgot művelt vele. Nyugodt típus volt, Hyunával ellentétben, aki már azért kikaparta volna a szemedet, ha becsmérlően nézel egy barátjára. Sosem bírtam elképzelni, ezek ketten, hogyan bírtak annyira összeveszni, hogy rá se bírjanak nézni a másikra… Mondjuk ez nem az én dolgom volt.

Szerencsémre elcsíptem az utolsó buszt - mert Hyuna kint lakott a picsában, ezért hozzá estefelé már ritkábban járt bármi is -, így azon üldögélve vártam, hogy az hazaszállítson, illetve egy olyan helyen tegyen ki, ahonnét haza tudtam találni. Jó volt a tájékozódási képességem, csak éppen semmi hangulatom nem volt a vaksötétben bóklászni.

Nagy nehezen - amilyen lassan vonszoltam magam bárhova is - a bejárati ajtó előtt, hosszasan lihegve kapaszkodtam a kilincsbe, megvárva azt a pillanatot, amikor képes voltam felegyenesedve bemenni a nyílászárón. Hiába, megártott nekem az a sok-sok lépcsőzés, pedig sportos voltam, és egy cseppet sem dagadt, egyes nagypofájú csoporttársammal ellentétben.

Beléptem az előszobába, bezártam magam után a bejáratot, s hangosan köszöntem a húgomnak, akinek hangját a nappaliból hallottam. De nem is akárhogyan… Sóhajok, férfinyögések hallatszottak a helyiségből, nekem meg ott helyben elment a kedvem még a lélegzéstől is. Baszki már, hogy a húgomnak is a kanapén kell dugnia! - gondoltam magamban idegesen, mert erről már százszor beszéltem Jinával. Hétköznap a másik engedélye nélkül, nincs digi-dugi a saját hálószoba kivételével…

Hangosan felsóhajtva a nappali küszöbéhez léptem, szemeimet dörzsölgetve, hogy ne kelljen szembesülnöm két meztelen ember - köztük a saját testvérem - látványával.

- Jina, azt hittem, erről már beszéltünk! - kezdtem kicsit hangosabban, hogy biztosan meghalljon.

- Te miről beszélsz? - jött az értetlen kérdés, különösen normális hangszínnel. - Nyisd ki a szemed, te barom!

Azzal kinyitottam. És nem, nem egy éppen szorgosan szexelő párt láttam magam előtt, hanem két talpig felöltözött rokont, a húgomat és drága unokatestvéremet, akinek az orrából úgy folyt a vér, mint… Khm… Hadd ne kelljen ezt a hasonlatot használnom.

- Veled meg mi történt? - léptem elképedve Nam mellé, akin több horzsolás és monokli díszelgett, mint mikor délután elbúcsúztunk egymástól.

- Semmi, csak a szokásos - legyintette, ahogy a Jinától kapott rongyot a vérző testrészéhez nyomta.

- Megint JiHo balhézott? - utaltam Nam “mindenes” főnökére.

- Nem, Zico most kivételes nyugton volt - kuncogott fel. - Engem különben sem bántana. Tudod, én vagyok a kedvence - kacsintott hamiskásan, vérben úszó arccal mosolyogva. Képtelen voltam viszonozni ezt a gesztust, amikor az unokatestvérem egyben legjobb barátom feje el volt takarva a sok vörös löttyel.

- Akkor meg, ki vert meg? - kérdezte ezúttal húgom, sokkal erélyesebb hangnemre váltva. Hiába, az én testvérem volt, és a poén az, hogy még egy üzletben is dolgoztunk, csak ő kicsit másképp. A pasija gyógyszerész volt, így Jina olcsón tudott beszerezni minőségi bogyókat, amiket aztán drágán eladott gazdagabb fazonoknak. Milyen kis elcseszett, illegális család voltunk mi…

- Nem tudom… rám támadtak egy sikátorban.

- Mondhatom szép - sóhajtottam hatalmasat, idegesen állva fel a földről, egyenesen a konyhába indulva.

- Hova mész? - kérdezte húgom.

- A mobilomért. Felhívom Hyunát, hogy jöjjön segíteni!

- NE! - hallatszódott egy felerősödött férfihang, amely megtorpantott. - Nehogy felhívd!

- Miért?

-  Mert... - és itt megakadt. Nam eddig még egyetlen egyszer sem torpant meg a beszédben, világ életében tudta mit és mikor kell mondania, abban a percben viszont, csak maga elé meredve, összeráncolt homlokkal szitkozódott. Az eltorzult grimaszain látszott igazán, mennyire is komoly volt a probléma közte és Hyuna között. - Nem akarom, hogy azt higgye, függök tőle!

- Szar ügy - morogtam orrom alatt. - Már réges-régen tudja, hogy függesz tőle. Ez senkinek sem volt titok!

- Fogd be! - kiáltott rám ingerülten, miközben a vér továbbra is fojt orrából, megállíthatatlanul csordogálva le arcéléről, egyenest a földre zuhanva. Ijesztő, egyszerűen hátborzongató volt, amikor Nam ingerült lett, ilyenkor pedig nem volt tanácsos vitatkozni vele. - Ne felejtsd el, hogy miattam ismerted meg őt! Az én kapcsolataimnak hála keresel ilyen jól!

- Milyen kapcsolataid? - mordultam rá én is, elegem volt már NamJoon folyamatos titkolózásából, ami az egész életét körülölelte. - Azt sem tudom mit csinálsz pontosan… Fogalmam sincs arról, honnan ismered Hyunát… Ötletem nincs arra, mit dolgozol minden délután, mit üzletelsz vagy éppen honnan van ennyi pénzed! Az unokatestvéred vagyok, és semmit sem tudok rólad!

Elkapta rólam tekintetét, nem bírt tovább szembenézni velem. Nem bántam… Őszintén szólva, aznap este már egy cseppnyi hangulatom sem volt vele foglalkozni. NamJoon mindig is egy zárt napló volt a számomra, egy közelben lévő, sok-sok érdekességet rejtő olvasmányt, melyet egyetlen egyszer sem nyithattam ki.

Amikor anno bevitt ezekbe az illegális üzletekbe, nem hittem volna, hogy ennyi kapcsolata van ebben az alvilági rétegben. Azt hittem, csak a szerencse folytán ismeri Hyunát, de nem így volt. Nam is dolgozott, csak éppen rajta kívül senki sem tudta, hogy mit. Minden délután eltűnt, olykor csak másnap vagy harmadnap került haza, biztosan valamilyen nyommal magán, monoklival vagy épp horzsolásokkal. Sokszor kiszívták a nyakát, és bele se mertem gondolni, még milyen testrészeit. Aggódtam a rokonomért, ez természetes volt, de meg is bíztam benne, mert egy érett, felnőtt férfiról volt szó, aki tudta kezelni a saját életét. NamJoon jóval okosabb volt nálam, mégis több baromságot követett el eddig, mint amennyit két kezem össze tudtam volna számolni… De azokat állítása szerint, direkt tette.

Másnap nem engedtem Namot egyetemre, mondván, hogy ilyen pofával a helyében én még az ablakon sem néznék ki. Természetesen kaptam egy jól irányzott nyaklevest tőle, miszerint nem kellene ennyire túldramatizálnom a helyzetet és arcának állapotát. Elmosolyodtam, mert ez a csapás azt jelentette, nem érintette meg különösebben a támadás. Miért is érintette volna? Joonie tapasztalt volt ilyen téren, valószínűleg nem ez volt az első verése, de a biztonság kedvéért akkor sem engedtem el. Jinának nem kellett bemennie, így megbíztam, hogy vigyázzon a mi szőkeségünkre, nehogy a végén elszökjön. (Az én hajam is úgy ragyogott, mint a nap, de nekem csak nyáron lettek ilyen világos fürtjeim, különben is, a családban NamJoon volt “A Szőke”).

Ahogy az előző estén mélázva tettem egyik lábamat a másik után, észre sem vettem, kinek az útjába kerültem. Pár pillanattal később testem nekiütközött egy ismeretlen, meglehetősen szép alaknak, amely érkezésemnek hála, majdnem seggre ült. Megijedve pillantottam a vöröskére, aki aranyos arca ellenére, pokoli mély hangon szólt hozzám. 

- Mi a faszt képzelsz, mit jössz belém?!

2. fejezet

Mark

Mivel a szokások rabja vagyok, ma sem fogok késés nélkül beérni az egyetemre. Egyetlen napom sem volt ebben a félévben, amikor pontosan értem volna be. Nem is érdemlik meg, hogy reggel kilenc előtt lássák az arcom. Nekem is egy trauma, amikor meglátom magam a tükörben, nekik milyen lehet?

- Mark - pillantott rám Jinyoung, a lakótársam. - Háromnegyed nyolc van és egy óra mire beérsz… nem akarnál mondjuk sietni? - kérdezte.

- Nem - adtam neki kerek választ. Már hozzászokott, hogy nem beszélek sokat, úgyhogy nem kérdezett többet csak a kezembe nyomott egy csésze kávét. Köszönésképpen csak biccentettem egyet, majd egy hajtásra megittam az egészet. Mint mindig, most is leégettem a szájpadlásomat. Még egy ok, hogy a mai nap folyamán se beszéljek érző lények között. A szekrényemből a lehető legunalmasabb ruhákat szedtem elő, hogy az embereknek még csak kedvük se legyen megszólítani. A fürdőben, a tükör előtt állva is csak még jobban a szemembe fésültem a hajam és felvettem egy vastag keretes hipster szemüveget, hogy a lehető legkevesebb látszódjon az arcomból.

- Markie! - dalolta az ajtóból Junior. Az unalomtól félig lecsukódott szemmel fordultam felé. - Csak szólok, hogy elmentem. - Megint csak biccentettem egyet és visszafordultam a tükörképemhez. Ezt miért kellett megosztani velem? Nem vágom, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy érdekel engem az életük. Olyan feltételezés, mint az Isten létezése, vagyis hülyeség. Ha lenne Isten, akkor már megkímélt volna az életemtől, normális munkám lenne, kevés emberrel és sok pénzzel. Vagy már nem élnék. Mind a kettő jobb lenne megoldás a mostaninál.

Néhányszor még belefésültem az ujjaimmal a hajamba és kerestem egy Basic  Bitch kardigánt, hogy el tudjak indulni végre. Szívesen sétáltam volna, de tényleg eléggé késésben voltam, ennek örömére felszálltam a metróra. A fülesemet is csak azért dugtam be, hogy ne szóljanak hozzám az emberek. Örültem volna, ha sikerül, de - mint mindig - most sem találtak meghallgatásra az imáim a nem létező Istennél.

- Markiiie! Szia Markie! - Egyszer tuti meg fogom fojtani Jinyoung-ot emiatt a becenév miatt.

-  Kunpimook, Eric Nam - biccentettem a két srácnak. Ennél többet nem fognak kicsikarni belőlem az évfolyamtársaim. Ha fizikai fenyegetést vetnek be, akkor sem nyitom ki a pofám.

- Képzeld, lecsukták a srácot, aki a suli előtt árulta a füvet! Mi lesz így velünk ezután? Olyan jó terméke volt, ráadásul az összes egyetemes bulira ő szállította a cuccot! És a mellékhatások is elhanyagolhatóak voltak! Esküszöm nem lesz még egy olyan jó beszállító, mint ő volt. Egyszer annyit sikerült szívnom, hogy nem emlékeztem az estére, de nem voltam rosszul, szóval pia nem lehetett! Sőt valamikor egy tanárnak is sikerült beadnom, hogy csak azért vagyok olyan boldog, mert jó sikerült a ZH-m! Annyira nem látszódott semmi! Visszasírom azt a srácot. Ráadásul még helyes is volt! Ha láttad volna azokat az igéző sötét szemeket. És biztos kockahasa volt, meg bicepsze és ohmygawd azok a vádlik! Áldom a rövidnadrág feltalálóját, de csak emiatt, én amúgy ki nem állhatom őket, olyan vékonyak benne a lábaim, szerinted is vékonyak? De esküszöm, az a srác.. Sosem lesz már olyan termelőnk... - Bambam olyan mértékben túldramatizálta a helyzetet és annyit gesztikulált, hogy akaratlanul is hátrébb léptem egyet. Baszod ember, a legyeket hessegeted, vagy a fogamat akarod kiverni?

- Bambam, nem zavar, hogy emberek között vagyunk? - Kotyogott közbe Eric.

- Nem igazán. Miért itt nem szabad erről beszélni? Azt hittem ez egy szabad ország, ahol bármiről lehet pofázni.  Felháborító! - fújta fel az arcát. Nem akartam közbeszólni, de azért az illegális témákat hanyagoljuk. Ilyenről még otthon sem szoktam dumálni.

- Konzervatívak vagyunk Bambam - közölte Eric

- Én az vagyok - bólogatott bőszen a Thai prücsök.

- Persze.

- Tényleg az vagyok.

- Én elhiszem!

- Nem úgy tűnik.

- Pedig így van - próbálta meggyőzni az idősebb.

Ez volt az a pillanat, amikor tényleg benyomtam valami zenét a telefonomon és feltekertem a maxra a hangerőt. A két homokosnak csak a tátogását bámultam, közben kellemes hörgés bömbölt a fülemben. Ah, ezek a meghitt pillanatok az életemben. Csak ez a két undorító, elbaszott buzi tűnne innen a francba.

Áldottam a metrót, amikor végre megállt. Ericéket megelőzve suhantam be a szenvedéseimnek otthont adó épületbe. Megcsapta az orromat a fertőtlenítő szaga és grimaszba rándult az arcom, hát tényleg ez hiányzott a hétfő reggelemhez.

Ez a gondolatmenet minden hét elején lejátszódik a fejemben, de egyszerűen nem unom, mert igazam van, mint mindenben. Az emberek tudják, hogy ha megszólalok, akkor mindig valami helyes hagyja el a számat, ezért egyfajta néma tisztelet ölel körbe az évfolyamomon. Ez a furcsa elismerés végigkísért az eddigi életemben. Az általános és a gimnáziumi éveimben is gyakran azért szólítottak meg, hogy tanácsot kérjenek tőlem. Naivan azt hitték segítek rajtuk, de én csak finoman elküldtem őket melegebb éghajlatra. De a problémájukat mindig elraktároztam és megoldást kerestem rájuk, épp ezért nem ért kellemetlen helyzet az életemben. Legyen az családi probléma (mondjuk nincs családom) , vagy szerelmi dráma (bár még nem találtam olyan nőt, aki érdemes lenne a szeretetemre).

- Markie! - Kivételesen meghallottam a nevem, mert épp két szám közötti szünetben voltam. Hátrafordultam.

- Mit akarsz? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Pénteken lesz egy elég nagy összezörrenés az egész bölcsészkarral és kéne néhány áldozat… tudod ~

Utálom az olyan embereket, akik olyan szemérmesnek próbálnak tűnni, hogy nem mondják ki az ilyen szavakat, pedig ezt kérik és ki is használják elég rendesen.

- Ja - mondtam unott pofával.

- Itt a számom, meg a címem! - A srác megragadta a csuklómat és a kézfejemre firkantott valamit. Aztán mielőtt elment… puszit dobott felém…? Amolyan “Dafak” fejjel bámultam utána. Most már nem csak a lányok, de a meleg srácok is megkörnyékeznek. Csodás, egyre jobb életem van. Tuti be fogom verni a buzi fejét. Az összes buzi fejét ebben a kibaszott iskolában. Ez egy elit suli, miért nem lehet rendesen megtisztítani a diákokat az ilyen genetikai hibáktól? Az összes elcseszett leszbit, vagy meleget vigyék innen a francba. Rontják az átlagot, a légkört és a színvonalat. Beteg emberek. Elcseszett, életre nem érdemes genetikai hibák. Ez az összes meleg definíciója.

Ráadásul megint el kell mennem JaeBumhoz… a suliban elhíresült, hogy megfelelő kapcsolataim vannak és nagyszerű szolgáltatásokat tudok szerezni srácoknak. Piszkosul utálom ezt a melót, de elég nagy szarban vagyok a pénzzel és csak ez fizet eleget. Az egész az apám hibája. Ha ő sem lett volna olyan elbaszott, hogy lelép, akkor nekem sem lenne most szintén elbaszott sorsom. Nem kéne ezt a mocskos munkát végeznem és nem kéne erre az elcseszett szakra járnom. De még ez a legkisebb bajom. Nem akarok megint JB-hez menni. Minden lehetséges semleges helyszínre szerveztem már talalkozót és lehet, hogy most elérkezett az az idő, hogy az ő munkahelyére menjek. Már előre sajnálom magam. Hogy én azok közé az emberek közé merészkedjek… Hogy én abba a házba betegyem a lábam… És ott nem csak heterók vannak. Tele van a hely leszbikkel… és a másik véglettel is… buzeránsok.

A felkaromat kezdtem dörzsölgetni, mert libabőrös lettem mindenhol. Muszáj lennie még egy lehetőségnek. Nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy oda betegyem a lábam. Ki van csukva!

Lehajoltam a táskámhoz, hogy elővegyem a következő előadásomhoz kellő cuccot, és megakadt a szemem egy pici csomagon. Jó étvágyat! Junior kacskaringós kézírása volt az apró ajándékon. Óvatosan leszedtem róla a csomagolást és előbújt belőle két mini muffin. Komolyan el kéne gondolkoznom Jinyoung nemi beállítottságán. Akármilyen jól főz, meg takarít és kimossa a ruháimat… ha buzi akkor kidobom az utcára.

Lassan enni kezdtem a sütiket, lehet, hogy a kaja hozta az ötletet, vagy csak Junior hangulat, de eldöntöttem, hogy Jinyoung kávézójában fogom letisztázni a dolgokat JB-vel. Ott még úgysem jártunk. Juniorra nem veszélyes - mondjuk nem tudom, miért féltem, talán csak nem találok még egy olyan jó bejáró nőt (vagy férfit) - szóval mehetünk oda. Ma délután.

- Mark-oppa! - Ez nem Markie! Már most nem utálom annyira, mint a többit. Komótosan fordultam meg és kihúztam a fülemből a dugót.
- Mit akarsz? - próbáltam mosolyogni, de csak egy erőtlen grimaszra futotta. Pedig őszintén próbálkoztam, mert Wendy azok közé a lányok közé tartozik, akiket nem kívánok a francba. Csak túl sok energia van benne. Vajon nem szakad le a lábfeje a sok rohanástól? Érdekes tanulmány lenne. A lábfej nélküli lány. Bestseller, ezt már most tudom.
- Igaz, hogy te leszel a beszállító a pénteki bulin? - Ééés PAFF, itt esett pofára Wendy is. Miért nem tudnak másra is gondolni az emberek?! Miért?! Tell me.
- Ja - újra visszatértem a szokásos félig alvó stílusomba.
- És csajoknak valót nem tudsz hozni? - kérdezte reménykedő arccal.
- Édes drága egyetlen tündérbogaram  - mosolyogtam negédesen. - Nem vagyok mindenható - most meglepődött. Az egész folyosón megtorpant mindenki és úgy bámult rám, mint borjú az új kapura. Még sosem hallottak ennyit beszélni, sőt, saját magamat is megleptem, hogy ennyit mondtam koreaiul. Mivel nem az anyanyelvem, nem érzek késztetést arra, hogy megszólaljak rajta. Ha valaki angolul kérdezne, tuti, hogy mindenre kitérő, elképesztően részletes választ kapna. Csak koreában mindenki síkhülye ahhoz, hogy ez a lehetőség eszükbe jusson. Bitches.
- De meglátom mit tehetek érted - erre még egyszer felém fordult mindenki. Biztos, hogy szívtam valamit. Sosem szoktam ilyen kedves lenni. Szökőévente sem.
- K-köszönöm Oppa - dadogta a lány kipirult arccal. Ch... Ugyan olyan buta ribanc, mint a többi.
Nem válaszoltam, csak visszagyömöszöltem a fülembe a fülest és folytattam utam a büfé felé, vagyis indultam volna, de megragadták a csuklóm. Dühösen felmordulva fordultam vissza.

- De veled lehet, hogy jobb lenne - kacsintott rám. Wtf, miért ráng ennek az embernek a szemhéja? Ijesztő. Azt is le kéne szakítani. A lány lábfej és szemhéj nélkül.

- Kopj le - húztam ki a kezem a szorításából. Most már tényleg menekültem a folyosóról.

A napom elszállt, ahogy kábé három-négy album is. JB-nek bepötyögtem a helyszínt, meg egy késő délutáni időpontot, majd úgy döntöttem, a mai nap folyamán már senki sem érdemli ki a társaságom a fülesemen és az Ipodomon kívül.

~

- Üdv Markie! - ült le elém Jaebum. Délután négy óta hobózom a kávézóban és eddig csak azért nem dobtak ki, mert Jinyoung valahogy furán ragaszkodik hozzám és megkérte a feljebbvalólat, hogy hagyjanak élni.

Egy erőtlen nyöszörgés hagyta el a torkomat köszönés gyanánt, és kirángattam a fülemből a dugókat.

- Miben segíthetek? - kérdezte angyalinak szánt mosollyal (?), de csak kirázott tőle a hideg. Fúj. Mocskos buzi. Amolyan “te-ezt-most-komolyan-megkérdezted-tőlem?” fejjel bámultam a pofájába, hogy felfogja, a munkán kívül soha az életben nem keresném. Ha pisztolyt fognak a fejemnek sem.

- Azt hiszem felfogtam. Nem kell kibelezni a tekinteteddel Mark - húzta el a száját. - Rendeljünk?

Még mindig nem válaszoltam, csak visszadugtam a fél fülesem és újraindítottam a zenét.

- Én iszok valamit. Te biztos nem kérsz? - megint csak egy gyilkos pillantást lövelltem felé, majd újra minden figyelmemet a mobilomnak szenteltem. Tuti felfogta, hogy nem érdekel, de azért is pofázik nekem.

- Nahát ki ez az halál ennivaló pincér srác? - Erre a mondatra felkaptam a fejem. Nem lehet, légyszi ne Jinyoung legyen az “halál ennivaló pincér srác”! De, nagyon úgy tűnik, hogy a munkaadóm a lakótársamat nézte ki magának. Na neeem! Én ezt nem engedem, nem akarok új mindenest keresni. Jaebum felejtsd el Junort!

Finoman megköszörültem a torkom, mire Junior és JB is felém kapta a fejét.

- Már rendeltem mindkettőnknek - mosolyogtam én, tényleg ANGYALIAN.

- Remek vagy Markie! - Kurjantott fel JB. - Rég voltál ilyen figylemes velem.

- Valóban? - motyogta szemöldökráncolva Jinyoung. Nem, drága Juniorom, még nem rendeltem.

- Egy apró másodperc JB - kértem elnézést és Juniort magam után rángatva hátrasprinteltem. - Két feketét cukor nélkül - mondtam a lakótársam felé fordulva.

- De hát azt mondtad… - próbálkozott Jinyoung.

- Cshh! - tartottam fel az ujjam. - Ne gondolkozz, csak cselekedj.

- Igenis - imádom, hogy ilyen naiv emberekkel vagyok körülvéve.

- Zseniális vagy Jinyoung - villantottam rá ritkán őszinte mosolyaim egyikét. Szerencsés ember. Visszacsoszogtam JB-hez.

- Szóval hány emberre van szükséged? - fordította komolyra a szót a főnököm és “bizalmas pózban”  előrébdőltbb dőlt.

- Hat… - simítottam a tarkómra. - Elég sok emberre.

- Bővebben? - biztatott JB.

- Nos… bőven harminc személy felett. Ha az állandókat nem számoljuk - töprengtem. Félre fordítottam a fejem. Harminc plusz még akik mindig velem jönnek. Borzasztóan sok. Meg JB-től is. Csak azért dolgozom ezzel a buzifejű pöccsel, mert ő bánik a legjobban az alkalmazottjaival. Ráadásul egy ilyen melóval meg inkább meg kell kímélni őket a felesleges fájdalomtól.

- Harminc és az állandók?! Hisz az majdnem hatvan fő! Milyen parti lesz ez? - ugrott egy íveset, székkel együtt JB.

- Bölcsészek - vontam vállat közömbösen. Be sem tenném a lábam abba a buliba, de mivel én vagyok a felvigyazó és a pénz beszerző… kénytelen leszek ott lenni. Józanul. Tiszta fejjel. Füles nélkül. Egyszóval lehetetlen helyzetben egy ilyen alkalmon.

- Hát barátom - vigyorgott rám idétlen fejjel Jaebum. - Most már elmondhatod magadról, hogy te vagy az egyetem stricije!

1. fejezet

Jackson

- Jackson “Kibaszott” Wang! Azonnal told ki a segged az ágyból, különben istenemre mondom, nem úszod meg a szép szavaimmal! - rántotta le rólam takarómat Jina, egyetlen drága húgom, aki az utóbbi hónapokban inkább hasonlított egy házisárkányra, mint a legaranyosabb kistestvéremre. Mit is gondoltam, elvégre már tizennyolc volt, akkor kezdte az egyetemet, akárcsak én, ami furcsának tűnhet, mert hát én vagyok az idősebb. Na ja, könnyű ezt úgy mondani, hogy mindössze hét hónap volt közöttünk - koraszülött volt a drágám, ezért hitte azt, hogy kezelhet engem úgy, mint az öccsét.

- Hűtsd le magad kislány - motyogtam párnámba temetve arcomat, ahogy fordultam egyet. - Még bőven van időm.

- Azt hiszed? - hallottam gúnyos, szigorban gazdag hangját, amely egyszer csak elnémult. Különös volt, hogy az állandóan pattogó, mindig naprakész testvérem hirtelenjében elkushadt, de számomra ez csupán jót jelentett. Illetve - kis naiv módjára - abban reménykedtem. De aztán, váratlanul valami nedves, hideg dolog zúdult a nyakamba, amit mindenki víznek, én viszont aznap reggel egy méretes kibaszásnak neveztem.

- Meg vagy hülyülve?! - ugrottam ülőhelyzetbe, ahogy beletúrtam elázott tincseimbe, hogy valamit azért mégis lássak az elégedetten mosolygó lányból. Kezei csípőjén pihentek, arca ragyogott a dagadó mellkasától, melyben az önelégültség minden formája fortyogott. Abban az egy pillanatban, nagyon az anyánkra emlékeztetett, de úgy rendesen.

- Megmondtam, hogy kelj fel! - vont hanyagul vállat, majd meglebbentette nemlétező hosszú tincseit (mivel Amber Liu-féle rövid fürtjei voltak), azzal sarkon fordult, s eltűnt a szemem elől. Néha komolyan nem értettem a csajt, és igazából egész életemben egy rejtély volt a gondolkodás módja, de azt meg kellett hagynom, hogy mindig elérte, amit akart. Hiába, az én vérem csörgedezik az ereiben, ő is egy tősgyökeres Wang, aminek gyakran éreztem a hátulütőjét, leginkább az ehhez hasonló percekben. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy jégzuhannyal indítom a napot, de hát mindent ki kell próbálni, nemde?

Kimásztam az ágyamból, s magam után cseppeket hagyva, foglaltam el a fürdőszobát, melyben a rutin dolgaimat végeztem nagy bőszen. Ahogy letudtam a fogmosást, haj macerálást és a többi higiéniai cuccot - amiket akár egy évezreden keresztül is tudtam volna művelni - kibattyogtam a helyiségből, vissza a még mindig vizes ágyamhoz, hogy aztán valami szerelést keresve magamnak, elindulhassak az egyetemre. Szerintem senkit sem lepek meg azzal, ha azt mondom, kurvára nem volt kedvem betolni a seggemet abba az intézménybe, de minden normális ember ott tartózkodott, no meg a krediteket is be kellett gyűjtenem. Néha - azaz mindig - a faszom kivolt ettől a sok marhaságtól, viszont mivel elvárt volt a famíliában a diploma, kötelező célomként volt kitűzve annak megszerzése.

Akármennyire is lettem volna képes hálát adni egy autóért, csóró gyerek lévén a buszra száműztek a sok büdös, idegesítő nyugger közé, akik akkor is mellém tették le magukat, ha az egész kibaszott jármű üresen rótta az utakat. Ezen a reggelen sem volt ez másképp, de szerencsémre, ezúttal egy viszonylag normális nénike mellé kényszerültem, aki végig tök csendben utazott. A hideg zuhanyhoz képest, ez egy felüdülés volt a számomra.

A tömegközlekedési eszköz - ej, de szépen fogalmaztam - körülbelül az egyetem előtt dobott le, így durván két perc alatt besétáltam az új építésű, rendkívül modern és baromi sterilnek tűnő objektumba. A fehér falak, az azokon ékeskedő bazi nagy kiállított képek, s a mintaszerű diákok látványa egyszerre töltött el büszkeséggel és tömény undorral. Az előbbi azért, mert ilyen felsőbbrendű suliba járhattam, az utóbbi meg amiatt, mert ismertem a tökéletes tanulók valós oldalát. Nekem mindig megmutatták, ha akarták, ha nem.

Mielőtt bementem volna egy szemináriumra - ami fogalmam sincs, hogy miről szólt, csak megvolt adva a terem, ahol nyugodt szívvel elaludhattam -, leugrottam a büfébe, mert üres gyomorral semmi kedvem nem volt a padon fetrengve látványosan szenvedni.

- Halihó hyung! - köszöntem hatalmas mosollyal az arcomon JunHyunnak, aki minden nap valamiféle mennyei étekkel ajándékozott meg, amikor csak szükségem volt rá. Büfésként könnyű volt az élete, na! - Mid van nekem mára?

- A szokásos megfelel? - kérdezett vissza kedvesen, mire csak egy bólintással jeleztem igenleges válaszomat, s alig egy perccel később már a kezemben tarthattam kedvenc gyros-os szendvicsemet.

- Köszi hyung, egy Isten vagy! - olvadoztam neki teli szájjal, kozmikus orgazmust kapva a baromi finom kajától. Reakciómat csak egy nevetéssel nyugtázta, s miközben szolgálta ki a többi diákot, beszélni kezdett hozzám.

- Amúgy van még valamim a számodra.

- Igazán? - húztam fel szemöldökömet meglepetten, nem számítva a beszélgetés folytatására. - És micsoda?

- Egy üzenetet - felelte két “rendelés” között.

- Szerelmes levelet írtál hozzám? Mindig is tudtam, hogy tetszem neked - kezdtem el gügyögni, és aegyozni, akár egy rossz idol-lány,  hatalmasra kerekedett, bambi szemekkel, melyek eltúlozva meredtek a harmincas férfira. Jót röhögött rajtam, majd megrázta a fejét.

- Hidd el, ha meg akarnálak fektetni, azt a szemedbe mondanám - mosolygott továbbra is. - Amúgy Nam keresett.

- Ő mikor nem? - tettem fel az ominózus kérdés, klasszikus Jackson Wang grimaszokat vágva, mintha ez az információ semmi újjal nem kecsegtetett volna. - Mit akart?

- Beszélni veled - vont vállat az idősebb, olyan hangsúlyozással, mint aki elvárta volna, hogy erre rájöjjek.

- Jó, de nem mondott mást?

- Mit mondott volna? - kérdezett vissza hitetlen arcmimikával. - Azért szólt nekem, mert minden áldott reggel idevonszolod a formás seggedet, hogy kajálhass nálam. Szerintem az én fejemet többet látod, mint a sajátodat - puffogott magában, összevissza mászkálva a kicsi helyiségben, rendezgetve a dolgait. - A reggeli szemináriumon van, kéri, hogy még lehetőleg ma ülj be mellé.

- Esküszöm jobb vagy, mint a Messenger - nevettem fel hangosan, aztán elköszönve a meglepett tekintetű JunHyuntól, suhantam az én drága szőkeségemhez, Kim NamJoonhoz.

Eléggé régen láttam már a hülye fejét egyetlen unokatestvéremnek, mivel fél évig kint tanult külföldön a stréber fajtája. Na ja, a családban ő az okos gyerek, amin nem is csodálkozom, mert ugye anyám ágáról származik - nem vérszerint természetesen, mert nekem Koreához annyi közöm volt csupán, hogy ott éltem -, akik köztudottan kibaszott eszesek voltak. A húgom is a muterra ütött, csak én baszódtam el, apám génjeivel. Imádom a fatert, mert nagy humora van, és bizonyos dolgokhoz olyanokat tud hozzászólni, hogy csak nézek, mint szűz a pornóra, de sajnos a magoláshoz nincs agya, ahogy nekem sincs. Apa-fia vérvonal, ezzel nem lehet mit kezdeni. Mondjuk, ő nem volt meleg, de hát nem hasonlíthattam mindenben rá, nem igaz?

A lehető legnagyobb kussban osontam be a helyiségbe, melyben a tanár hatalmas beleéléssel oktatott, pont úgy, ahogy egy egyetemen megkövetelték. Szemeimmel gyorsan megkerestem kedvenc szőkeségem fejét, majd mikor megpillantottam azt, elégedett mosollyal pattantam melléje a padba.

- Na  mi a helyzet kiscsibe? - suttogtam fülébe, mire látványosan megrezzent egész teste, valószínűleg nem vette észre érkezésemet.

- Bassza meg Jackson, még a szar is megállt bennem! - kapott mellkasához, idegesen pillantva rám, tekintetével próbálva meggyilkolni, ami nem jött össze, mert szokásosan leszartam a reakcióját, és csak mosolyogtam rá, mint egy idióta.

- Bocs, azt hittem örülni fogsz - biggyesztettem le ajkaimat, eljátszva a szomorú kisgyereket, olyan kutyapofát erőltetve magamra, amit senki az égvilágon nem tudott leutánozni. Nam csupán megforgatta szemeit, majd unottan figyelte tovább a hevesen gesztikuláló professzort, úgy könyökölve, mint aki rögvest belehal a semmittevésbe. - JunHyun azt mondta, beszélni akarsz velem.

- Igen - fordult teljes testtel felém, mint aki csak erre a végszóra várt. - Kellene a segítséged.

- Most mondom haver, hogy nem játszom el megint a meleg szeretődet azért, hogy lekoptass magadról valami hisztis picsát - ellenkeztem rögtön, nem törődve a további magyarázkodásokkal.

- Ugyan Jackson, az csak egyszer fordult elő - forgatta meg szemeit. - És különben is, most nem arról van szó.

- Fogyatékos kistestvér sem leszek újra!

- Megengeded, hogy befejezzem a mondatomat? - háborodott fel, természetesen csak csendesen, mert ő sem szerette volna, ha mindkettőnket kibasznak a szemináriumról. Bólintással jeleztem neki, hogy nyugodtan beszélhet. - Munkáról van szó.

- Olyan munkáról? - nyomatékosítottam ezt a két szót.

- Nem baszod, atommag hasításról - válaszolt gúnyosan, gyorsan beletúrva világos fürtjeibe. - Persze, hogy olyan munkáról, jesszusom Jackson, ne kérdezzél már baromságokat! Mást rád amúgy sem bíznék.

- Szeretem, amikor bókolsz nekem - küldtem felé, egy amolyan “Baszd meg” mosolyt, amelynek láttán neki is egy szórakozó gesztus került ajkaira. - Részleteket mondasz?

- Naná - felelte, majd lehajolt táskájához, amiből egy papírt húzott elő, melyen csúnya, de éppen olvasható írással volt ráírva néhány információ. - Pénteken lesz egy buli, a bölcsészkarosoknál…

- Baszki, bölcsészek? - fintorodtam el, mert nem igazán csíptem a fajtájukat. Valahogy az összes olyan flegma, nagypofájú kis intellektuális gyereknek tűnt, akik amúgy semmivel sem voltak többek, mint mondjuk egy turizmust tanuló. Mert igen, én az egyetemen a turizmussal és a telekommunikációval foglalkoztam… igazából magam sem tudom, hogy pontosan miért. Erre vettek fel, ez viszonylag jól megy, de amúgy leszarom az egészet.

- Ne nyavalyogj miattuk, mert vastagabbak a Bibliánál is - próbált győzködni, az amúgy baromi intelligens unokatestvérem. Nam menedzser akart lenni, sok nyelven is beszélt és baromi jó érzéke volt az üzletekhez is, szóval neki ebben tuti biztos sikere lesz a későbbiekben. - A lényeg annyi, hogy pénteken szépen átmész a bölcsészekhez a szomszédos kampuszba, ott töltesz néhány órát, amíg el nem fogy a terméked, majd csendesen lelépsz.

- Növekedés? - húztam fel szemöldökömet.

- A számításaim szerint a bevételed ötvenhét százalékkal lesz magasabb - veregette meg vállamat, pont abban a pillanatban, mikor a szeminárumnak vége szakadt. Elképedve meredtem magam elé, fel sem bírva fogni mindazt, amit rokonom mondott: ötvenhét százalék! Azt a büdös…

- Nam, várj meg! - kiáltottam utána, mire feleszméltem az üres teremben, az ismerős alakot még pont az ajtónál csípve el.

- Akkor bevállalod? - kérdezte elégedett mosollyal arcán, ahogy a kert irányába haladtunk, kiszabadulva egy kicsit a friss levegőre. Beharaptam alsó ajkamat, majd megrántottan vállaimat.

- Miért ne? Csak jól járhatok ezzel, nem igaz?

- Hát az biztos - nevetett fel hangosan, miközben kiengedett maga előtt. Tiszta gentleman volt az a gyerek, komolyan mondom. - És lehet, hogy összeszedsz ott magadnak valakit.

- Nem bukom a bölcsészekre.

- Ugyan Jackson, egyik sem leprás - csóválta meg fejét, ezzel jelezve, szerinte mennyire reménytelen eset voltam. - Baszni meg bárki tud, függetlenül a tanulmányaitól.

- Lehet, de akkor sem szeretnék egy Tolsztoj buzi, művésziesen elvont gondolkodású, brit akcentusú köcsögöt, aki nagyobb ribanc, mint a sarki SunHee - forgattam meg szemeimet, ahogy egy volt osztálytársam jutott eszembe, aki alul tágabb volt, mint a Bécsi Kapu, annyit jártak át rajta a pasik. Tipikusan mai kurva csaj volt, aki kitette azt, ami nem volt neki (na ja, deszkaként nehéz csöcsöt villantani), hogy mindenki nyáladzhasson arra, amit akárki megkaphatott. Átlag esetben egyáltalán nem érdekeltek az ilyen emberek, mert szívük joguk volt tárgyiasítani magukat, de ez a picsa folyamatosan a pofámba nyomta a seggét. Nem tudom miért, lehet arra várt, hogy kinyaljam, vagy valami, de szívesebben rúgtam volna le…

- Ne dramatizáld túl - kacagott hangosan, ahogy leültünk valami bükkfa alá, pont olyan helyre, ahol nem baszta ki a retinámat a Nap. - Egy menetre csak belefér egy bölcsész. És amúgy sem hiszem, hogy Lev Tolsztojról akar majd veled diskurálni.

Nagyon szerettem volna hinni NamJoonnak, mert akkortájt éppen nem volt senkim, és hát a kapumon sem csengettek olyan sokan, ergo, rohadt régen volt már nemi kapcsolatom, akárkivel is az elmúlt hónapokban. Feltételezem a kezem nem számít személynek, szóval ja, forever alone stílusban toltam, de azért egy jó dugásra befizettem volna: nem szó szerint persze. Viszont ami igaz az igaz, és nekem szükségem volt valami formás seggű fiatalemberre, aki hajlandó volt befeküdni alám, akár csak egy éjszakára. És nem, az sem érdekelt volna, ha bölcsész.

Szerencsémre a napomnak viszonylag hamar vége lett, így az egyetem előtt elbúcsúztam Namtól - aki ment a szokásos dolgára, intézni az ügyeit -, hogy aztán suhanhassak egyetlen barátnőmhöz, akit már régen fogtam a karjaim közé. Nagyon hiányzott nekem a hülye feje, és ha tehettem volna, folyamatosan csak ölelgettem volna az imádnivaló pofiját. Aish, tényleg nagyon szeretethiányos voltam.

Leszálltam a buszomról, ami egy sarokkal a háza előtt dobott le, majd vidáman elbandukoltam a kopott kőkerítésig, hogy azon átmászva a szokásos útvonalon bejuthassak hozzá. A lány fiatal kora ellenére egy jól felszerelt, szint nélküli kertesházban lakott, teljesen egyedül. Illetve, nem volt egymagában, mivel kihasználta az objektummal együtt járó hatalmas területet, csak éppen nem úgy, ahogy azt egy család tette volna.

Elértem a bejárati ajtóig, melyen lendületesen bekopogtam, de arra igazán nem számítottam, hogy az erőteljes ütésre beszakad egy deszka.

- Upsz! - mondtam magamnak, ahogy megszeppenve húztam vissza öklömet testem mellé, úgy meredve a hatalmas lyukra, mintha egy kisgyerek tört volna el egy antik vázát.

-  Mi a fasz van már?! - hallottam meg az ismerős, alapjáraton kellemes női hangot, mely azokban a percekben haragosabb volt, mint bármelyik tengeri vihar. Totál összefosva álltam a nyílászáró előtt, várva arra, hogy az ideges arcot megpillanthassam a keletkezett káron keresztül. Kihúzott, nagy mandulavágású szemek fürkésztek, melyek ott helyben képesek lettek volna kitépni a szívemet, s feláldozni a megmaradt testemet valami beteges Istennek. Ahogy vészjóslóan rám nézett, lepergett előttem az egész életem. - Jackson, te vagy az? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mikor felfogta kilétemet.

- Én vagyok, Noona - mondtam kicsit magabiztosabban.

- És mi a francért törted be az ajtót? - sóhajtott hatalmasat, miközben a zárakkal bajlódva kitárta előttem a rozoga, rémes állapotban lévő bejáratot. Mint mindig, rendkívül csinosan volt felöltözve: hosszú barna haja, lágy hullámokban omlott a vállára, szeme körül vadóc smink díszelgett, ajkát pedig a vörös rúzs ékesítette. Hófehér trikót viselt, falatnyi sorttal, amely a világ elé tárta formás lábait, melyeknek végén bakancs volt. Komolyan, ha hetero lettem volna, drága noona nagyon is az esetem lett volna.

- Nem direkt volt - védtem rögtön magamat. - Amilyen szar állapotban van, még egy csecsemőtől is összeesik.

- Aish, majd megcsinálom - forgatta meg szemeit, ahogy beljebb engedett. Normális esetben levettem volna cipőmet már az előszobában, de mivel Hyuna lakhelye koránt sem súrolta a megszokott határát, így magamon hagytam a vans surranóimat. Táskámat egy tiszta sarokba hajítottam, majd bejáratos személyhez méltóan kezdtem mászkálni a helyiségben. A nappaliba léptem, melyben csupán egy elnyűtt kanapé foglalt helyet, azzal szemben pedig egy aprócska tv pihent, körülötte milliónyi feleslegesnek tűnő szeméttel.

- Máig nem értem, hogy tud egy lány itt élni - csóváltam hitetlenül fejemet.

- Ha úri kislány lennék, nekem sem menne - nevetett fel szarkasztikusan, majd még hozzátette. - Mondjuk ha ezüst kanállal a számban születek, akkor nem indítom be ezt az üzletet.

- Jogos - kuncogtam fel, ahogy átkaroltam a mellettem állót, barátian megsimítva vállát. - Kell valamit segítenem?

- Pont az előbb fejeztem be a növények gondozását, tehát nem - mondta fáradtan, ahogy tarkóját kezdte masszírozni, valószínűleg egész nap talpon volt. - Amúgy miért jöttél? Ma még nem tudok kész terméket adni - pillantott fel rám értetlenül, időközben eltávolodva tőlem, fenekét a kanapéra helyezve. Kifújta magát egy pillanat erejéig, mielőtt még egyszer bombázni nem kezdett volna a kíváncsi tekintetével. - Szóval, mi szél hozott ide?

- Segítened kell - ültem le mellé én is, kiskutya szemeket meresztve rá.

- Istenem, ez nem kezdődik jól - készült fel lelkiekben az elkövetkezendő beszélgetésre.

- Pénteken lesz egy buli, ahova Nam beszervezett - csaptam a közepébe, de a lány becsmérlő szemforgatása megakasztott.

- Amit az a gyerek tervez, az nem lehet jó - túrt bele hajába, ítélkező grimaszokat vágva. - Tudod mi a véleményem az unokatestvéred mostani akcióiról.

- Érdekes, hogy pont te papolsz neki - vágtam vissza csípőből, mert oké, hogy Namnak voltak húzós ügyei, de Hyuna is éppen annyira folyt illegális körökben, mint a fiú.

- Én nem papolok, és ne vegyél egy lapra engem azzal a sráccal - kérte ki magának rögvest, olyan arcmimikákat produkálva, hogy azt egy színész is megirigyli. - A kettőnk biznisze teljesen más.

- Azt azért nem mondanám - jegyeztem meg kicsit halkabban, mert pontosan tudtam, hogy Hyuna nem szerette, ha a nála sokkal gusztustalanabb és tisztességtelenebb emberekkel egy kalap alá veszem. Tényleg nem voltak összehasonlíthatóak, mivel a lány tisztán üzletelt, csak éppen mocskos áruval… Namhoz hasonlóan. Ők ketten mégis… nem is tudom. Régen jóban voltak, mostanában viszont, ha nem muszáj, egymás közelébe sem mennek.

- Mindegy - legyintett. - Fejezd be előbb a mondandódat, majd utána vágok rá nemet.

- Igazán nagylelkű vagy - küldtem felé egy kedves grimaszt. - Szóval péntek este nekem kell szállítanom az anyagot a bölcsészeknek. Szóval addigra össze kellene ütni valami jó kis cuccot…

- Termesztő vagyok Jackson, nem mágus - fújta ki eddig tüdejében tartogatott levegőjét, miközben magában mérlegelte a kérésemet. - Nagy lesz a bevétel?

- Ötvenhét százalékkal nagyobb!

- Azt a picsa! - dülledtek ki szemei. - Az már valami! Ezek tényleg nem jutnak soha anyaghoz?

- Ezek szerint - vontam meg vállaimat. - Nem igazán ismerem a bölcsészeket, és most is csak néhány órát töltenék velük. Akkor segítesz? - pislogtam rá hatalmas kiskutya szemekkel, próbálva játszani az aranyos gyereket. Nevetve beletenyerelt az arcomba, majd felállt a helyéről, s a kis “kertjébe” vezette az útja.

Mikor visszatért, már egy szép nagy, gyönyörű zöld színben pompázó levelet tartott a kezébe, melyet enyémbe nyomott.

- Szagold meg! - mondta, én pedig jó gyerekhez méltóan követtem utasítását, és öcsém, egyáltalán nem bántam meg. Azok az aromák, az elmémet elbódító illatok, teljesen az őrületbe tudtak volna kergetni, szinte már éreztem torkomban a mindent elsöprő ízt.

- Uram Isten, ez valami fantasztikus! - lelkesedtem. - Új?

- Aha, és nagyon drága is - kapta ki ujjaim közül az illatozó növényt. - Péntekre olyan anyagot tudok neked összedobni, hogy nagyobb lesz a bevételed, mint az a bizonyos ötvenhét százalék.

- Istennő vagy Hyuna! - öleltem magamhoz a lányt.

- De remélem tudod, hogy a minőségibb cucc több pénzt is jelent.

- Terveim közt szerepelt, hogy te is többet kapsz - forgattam meg szemeimet. Hihetetlen, hogy azt feltételezte rólam, nem fizetem ki rendesen, pedig ha valaki, akkor én minden alkalommal pontosan perkáltam. Hyunának pláne. És nem csak azért, mert ha egy centtel is kevesebbet adtam, azonnal kinyírt a tekintetével, de ez is benne volt a precizitásom motiválásában. - Akkor áll az alku?

- Persze - mosolyodott el kedvesen. - Nem hagyhatom, hogy a szöuli egyetem legjobb drogdílere megszoruljon, nem igaz?

Ja igen, elfelejtettem említeni, hogy füvet árulok, de gondolom ez nem jelent senkinek sem gondot. Ugye?