10. fejezet

Jackson:

Valamennyire sikerült lenyugodnom és kipihennem magam a pénteki buli után, így higgadtan indultam hétfőn suliba, egy csomó pénzzel a zsebemben, néhány új kapcsolattal és egy baromi érdekes szájízzel, ami Mark Tuan óta nem akart távozni az ajkaim közül. A tököm sem tudta - de lehet pont annak kellett volna -, miért nem bírtam kiverni a gondolataim közül a vöröskét. Talán furcsa volt, hogy hetero létére ennyire nagy élvezetet nyújtott alattam, bár, mondjuk nekem tényleg mindegy volt. Hónapok óta nem dugtam, egy félrészeg kecske is megtette volna, ahhoz képest pedig, Mark felülmúlta az elvárásaimat, amiket lássuk be, nem tettem magasra.

Beültem az első előadásomra Nam mellé, akit egész hétvégén nem láttam, és nem tűnt kommunikatívnak, de igazából kedvem sem volt vele dumálni. Baromira idegesített, hogy gyakran elverve esett be hozzánk, nem mondta, mit dolgozik, és ebbe bele sem akart avatni. Mit tudtam róla? A főnöke Zico volt, és ennyi.

- Hogy telt a hétvégéd? - mosolygott kajánul rokonom, meglepve ezzel a hangsúlyozásával.

- Elment - sóhajtottam. - De ahogy látom, neked jó volt… Kit dugtál meg?

- Honnan veszed, hogy szex miatt van jókedvem? - vonta fel szemöldökét, továbbra is remek hangulatban, mosolyogva.

- Mert rád van írva - forgattam meg szemeimet. - Szóval… ki volt a szerencsés lány?

- Jackson, nem feküdtem le semmilyen lánnyal - állított le rögtön. - Csak jól aludtam.

- Én egy pihentető szunyálástól nem érzem jobban magam - temettem arcomat tenyerembe, ignorálva a folyamatosan pofázó professzort. - Faszom - álltam fel csendesen, a legkisebb feltűnést is elkerülve mozdulataimmal.

- Hova mész? - suttogta unokatestvérem.

- Büfébe - azzal ki is menekültem a teremből.

Mark:

Miután JB felvilágosított (szexuálisan is, nagy bánatomra), hazavánszorogtam és úgy ahogy voltam, ruhástól dőltem az ágyba. Semelyik lakótársam sem tudott felkelteni és tuti valami rekordot döntöttem, mert vasárnap estig aludtam. Vagyis lehet, hogy felkeltem, de valahogy kiesett, és csak annyi maradt meg, hogy éjjel tizenegy körül elmegyek fürdeni, majd lelépek otthonról csak úgy chillelni az éjszakába.

Reggel bevánszorogtam a környező utcákból az egyetemre. Talán az első óra közepén tarthattak, mert kevesen voltak és viszonylag hűvösebb volt. Te vagy az Sherlock Mark Holmes?

A büfé felé vezetett az első utam, mert ott ilyen korán általában egyedül szoktam lenni. Sajnos már egy ember állt ott nekem háttal. Nincs szerencsém. Mindegy, leszarom, most nem leszek olyan antiszoc, hogy miatta ne igyak kávét.

Jackson:

Szemeimet dörzsölgetve vártam a megrendelt kajámra, hogy aztán annak társaságában ülhessek le egy elhagyatott padra, ahol magamba fordulva, játszhassam a depis hülyegyereket. Amint megszereztem az élelmemet, rögvest sarkon is fordultam, annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban elhúzhassak onnan a francba, de egy ember látványa annyira kibaszta nálam a biztosítékot, hogy még kiakadni és elviharozni sem volt alkalmam.

- Istenem, már megint te - sóhajtottam hatalmasat, miközben kiengedtem ezt a megjegyzést ajkaim közül, a kelleténél talán hangosabban, mivel az előttem álló Mark, provokatívan felhúzta szemöldökét. - Nem tudsz élni nélkülem, vagy direkt imádkoztál is, hogy összefussunk?

Mark:

Végigmértem az előttem tornyosuló embert, és miután realizáltam, hogy ki is állt velem szemben, lenyomtam magamban egy kisebb pánikrohamot.

- Nem vagyok hívő - makogtam. A szemkontaktust gyorsan megszakítottam, és a lehető leggyorsabban próbáltam eloldalazni mellette, de nem kerülhettem el, hogy ne simuljak hozzá a büfékorlátok miatt. - Bocsánat - fordultam teljesen a fal felé, a hátamat mutatva neki.

Miért ijedek meg ennyire tőle? Elvégre én vagyok az idősebb. Bár ő az erősebb…

Jackson:

Úgy tűnt, Mark tényleg rettegett tőlem, legalábbis gyenge hangja és félénk tekintete alapján, erre tudtam következtetni. Őszintén nem értettem, mi miatt fosott a közelemben lenni, csak azért, mert egyetlen egyszer megdöntöttem, még nem állt szándékomban megerőszakolni, meg semmi.

Halkan kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, majd világos tincseim közé túrva, sokkalta nyugodtabb - és reményeim szerint, kedvesebb - hangszínen szóltam hozzá.

- Nézd - kezdtem bele -, nem vagyok egy vadállat, többször nem fogok hozzád érni, ha emiatt paráznál. Egy hajad szála sem fog görbülni általam, erről biztosíthatlak; lehet, hogy akkora vagyok, mint egy szekrény, de nem szokásom embereknek, csak úgy oktalanul behúzni.

Mark:

- Ez bíztató - bírtam volna, ha nem szól hozzám, de így muszáj lesz reagálnom neki valamit. - Figyelj… - fordultam vele szembe, a hátamat a falnak döntve. - Nem félek tőled… vagyis - gondoltam át újra. - Ez nem igaz, viszont! - tettem fel a mutató ujjam.

Vicces volt látni, ahogy néhány pillanatba telik neki az arcomról átfokuszálni az ujjamra. Biztos korán van még.

- Csak a… pénteki este miatt nem tudok normálisan viselkedni veled. A félelem elnyomható - jelentettem ki diplomatikusan.

Jackson:

Nehezen lehetett ezt a gyereket komolyan venni, főleg akkor, amikor azt mondta, nem fél tőlem. Amilyen rémült, kisfiú pofát vágott előttem, képtelenségnek tartottam, hogy ez a srác, ne fosna már csak a létezésemtől is. Természetesen az is érthető volt, hogy a pénteki kis éjszakánk után, nem tudott velem úgy társalogni, ahogy eddig.

- Legyen neked - rántottam meg vállaimat, ahogy kikerültem testét. - Ha beszélni akarsz a dologról, keress meg - említettem meg mindezt halkabban, majd a választ meg sem várva, távoztam a büféből. Csak tudnám, hogy mi az anyám tökéért mondtam ilyet…

Mark:

H-hogy én keressem fel őt? Majd, ha hirtelen rám tör az öngyilkossági hajlam. Vagy a buzeránsság.

Minden beszólási kísértést legyűrve fordultam a büfépult felé.

- Kávét, vagy alkoholt - nyögtem minden formálisságot hanyagolva. Ez után a hideg zuhany után csak ezek segíthetnek. Vagy a kettő együtt. Rumos kávé. Biztos jó. Biztos jobb, mint megkúrva lenni. Biztos jobb, mint egy ilyen beszélgetés után figyelmen kívül hagyni egy Jacksont. Biztos jobb, mint…
- Aish - túrtam a hajamba. - Jackson! - kiáltottam a távolodó alakja után. - Nincs kedved velem reggelizni?

Jackson:

Mi a picsa? - gondoltam magamban, egy elégedett mosollyal arcomon. - A kicsike mégis kíváncsi valamire? Mondjuk megértettem, egy ilyen után biztosan sok kérdőjel kavargott a fejében. Én meg tényleg szívesen segítettem volna neki, bár ötletem nem volt arra, hogyan fog lezajlani kettőnk között a beszélgetést.

Lassan megfordultam, s amint megpillantottam a kétségbeesett, kissé könyörgő szemeit, éreztem, hogy a kedves Jackson készült előtörni belőlem. No, meg egy Mark Tuan-féle, cuki arcnak, eléggé nehéz volt ellenállni, mondhatott akárki, akármit.

Odaléptem hozzá, kinyitottam ajkaimat, s csendes szavakat engedtem szabadjára testemből.

- Szívesen reggelizem veled! - bólintottam aprót, még egy mosolyt is eleresztve.

Mark:

Megdobbant a szívem az apró mosolyát figyelve.
Uh basszus, miért ilyen aranyos velem? Miért ilyen kedves? A buzi fejét! A végén még engem is meleggé tesz…
Kissé kipirult arccal fordultam a pulthoz és kifizettem a reggeli italomat. Végül fogalmam sincs mit kaptam, csak a zárt poharat vettem a kezembe. A leghátsó asztalhoz masíroztam, remélve, hogy Jackson is követ.
- Khm - nyögtem, miután helyet foglalt velem szemben.

Jackson:

Feszültnek tűnt, pedig tényleg nem akartam leharapni a fejét. Oké, gondoltam, hogy feszélyezte az erről a dologról való beszélgetés, mintha nekem kellett volna a nemi életemet részleteznem az apámnak - ami köztudottan egyenlő volt nálam az instant halállal.

Idegesen kortyolgatta az italát, amiről nem tudtam eldönteni, hogy koffein volt tényleg, vagy valami erősebb cucc, mivel minden egyes alkalommal, miután elvette ajkától a poharat, különös grimaszokat vágott.

- Szóval - hajoltam kissé előre -, mivel szeretnéd kezdeni? - Gratulálok Jackson Wang, ez egy remek indító mondat volt!

Mark:

Beletüsszentettem a poharamba, miután meghallottam a kérdést. Hol vagyunk? Felvilágosításon?

Egy szalvétával letöröltem a fejemre fröcskölődött italt.

- Igazából nincs sok kérdésem… - pöcköltem el a szalvéta galacsint, a díler tekintetét kerülve. - Csak nem akartam egyedül reggelizni. Bár ez az ital nem kávé - nyitottam fel a poharam tetejét. - Meg amúgy nem is vagyok túl szociális a másokkal eltöltött reggelihez… - beszéltem tovább, bár szerintem nem sok jutott el hozzá. - Úgyhogy az oknak, amiért idehívtalak… nincs értelme - utoljára általános iskolában tapasztaltam ezt a jelenséget, hogy zavaromban félelmetesen sokat beszélek. Újraélem a kisiskolás szerelmet?

Jackson:

Halkan felnevettem.

- Mondták már neked, hogy aranyos, amikor zavarban vagy? - kuncogtam egyre feltűnőbben, már nem tudva leplezni véleményemet. Elégedett mosollyal arcomon fürkésztem a kis vöröskét, akinek pofija is kezdett olyan színben játszani, mint festett fürtjei. - Ahhoz képest, hogy állítólag antiszoc vagy, nem bírod elviselni az embereket, valamilyen módon, mindig a közelembe kerülsz. Nem tartod ezt szerfelett érdekesnek? - hajoltam kicsit közelebb hozzá, de reflexből hátrébb dőlt, mintha már csak az aurámtól is rettegne. Ennyire ijesztő látványt nyújtanék?

Mark:
- Szögezzük le - kezdtem. - Én NEM vagyok zavarban - ráztam a fejem. - Csak te egy olyan ember vagy, aki… - kerestem a megfelelő szót, ami most kihúzhat a kínos helyzetből, de semmi sem jutott eszembe, és Jackson tekintete egyre jobban égette az arcom. Mintha az lenne a kiindulási pont, úgy forrósodott fel az arcom. - Öhm… nézd el nekem, nem koreai az anyanyelvem, nem találok rá szót - kentem a külföldiségemre, de angolul se jutna semmi az eszembe.

Jackson:

- Jó kifogásokat gyártasz, meg kell hagyni - nevettem továbbra is, remekül szórakozva azon, hogy sarokba tudtam szorítani. - Én sem vagyok koreai, mégis tudom használni a szavakat, pedig nem hiszem, hogy régebb óta élek itt, mint te - kezdtem bele kisebb beszédembe, amihez muszáj volt társítanom egy klasszikus, Jackson Wang-féle, féloldalas mosolyt. - Nem mellesleg, nem válaszoltál a kérdésemre - pislogtam rá. - Nem tartod érdekesnek, hogy mindig belém botlasz, holott utálod az embereket? Ezek szerint, engem nem utálsz annyira?

Mark:
Összébb húztam magam a széken és újból a kávémért nyúltam. A totál felesleges hatás szünet után Jacksonra emeltem a tekintetem.

- Ez miért érdekes? Szerintem a sors szórakozik velünk - vontam vállat közömbösen. Szerintem tényleg teljesen véletlen volt, az már egy másik tényező, hogy a gondolataim körülötte forogtak szinte mindig. Biztos valami medzsik dolog, vagy a karma. Léteznek ilyenek, nem?

Jackson:

- Nem hiszek a sorsban - mondtam, miközben hanyagul megrántottam vállaimat. Magam sem tudtam volna megmondani, amúgy, hogy miért viselkedtem így Mark közelében. Alapjáraton nem szerettem játszadozni az emberekkel és az érzéseikkel, de amikor a vöröske a közelembe került, valamiért késztetést éreztem arra, hogy incselkedjek vele. Hm, fura hatással voltak rám a hormonjaim, ebben is biztos voltam.

Néhány percnyi néma csönd telepedett ránk, amit valamiért egyikünk sem kívánt megtörni. Nem mondom, hogy kellemetlen volt a kettőnk közti némaság, de azért egy idő után, baromi különös látványt nyújthatott két srác, totál kussban egymás előtt ülve.

- Szóval - kezdtem bele -, akkor semmi kérdésed sincsen? Mert, ez esetben, vissza mennék az unokatestvéremhez.

Mark:

Újból beleprüszköltem az italomba. Remélem, Nam nem szólta el magát arról, hogy a szombat nagy részét velem töltötte. Biztos jobban bízik a rokonában, mint egy számára félig ismeretlenben, és ha Jackson megtudja, akkor biztos kíváncsi lesz a részletekre. Muszáj lesz marasztalnom.

- Inkább maradj - kértem, de ez nagyon félreérthető volt, úgyhogy korrigáltam. - Vagy inkább mehetek én is?

Jackson:

Nem igazán vágtam, hogy miért akart velem jönni, de nem voltam akkora tahó, hogy visszautasítsam, ha fogalmazhattam így.

- Gyere - rántottam vállat, majd meg sem várva a srácot, már sarkon is fordultam, hogy az első előadás végénél elcsíphessem rokonomat. Amúgy semmi konkrét tervem nem volt Nammal, csak okot akartam keresni, hogy megszólalhassak. Kínossá kezdett válni a csend, gondoltam, bedobom ezt és minden fasza lesz. Na igen, csak azzal nem számoltam, hogy talán ez a kis hülyegyerek majd velem akar jönni. Mindegy volt már akkor, majd elbeszélgetünk valamiről… Legalábbis ebben reménykedtem.

Mark:

- Az unokatesód Namjoon, igaz? Még sosem találkoztam vele, viszont ismerem névről - borzasztóan kínos volt ez a csend és zavaromban már megint rám jött a szófosás. Kezdek olyan lenni, mint Bambam, ha nagyon rossz a helyzet. - Szólalj már meg - fújtam fel az arcom. - Egyedül nehéz normális társalgást folytatni… - neki kéne lennie annak az embernek, aki mindenkit feldob és hozza a hangulatot, nem?

Jackson:

- Nem kötelességem folyton beszélni - lestem rá hátra, egy sokat sejtető mosollyal ajkaimon. - Ahogy neked sem - mondtam, majd újra előre fordultam, elégedetten vigyorogva. Nem tudtam volna megmondani, mi miatt borult ekkora boldogságba a pofám, de a Markkal folytatott beszélgetéseim során, valahogy mindig a drogos mosolygásnál kötöttem ki. - Mellesleg kevesen vannak, akik Namot ne ismernék - tértem vissza rokonomra. - Eléggé népszerű egy gyerek, de azt ne kérdezd, miért.

Mark:

- Akkor hallgattass el! - forgattam a szemem, nem gondolva bele komolyabban a szavaim jelentésébe. - Nam volt kint Amerikában? Mondhatnám azt, hogy hujj-de-mázlista, de ott éltem igen sok ideig, szóval nem vagyok túlságosan irigy rá - pofázásom közben fel sem tűnt, hogy mikor torpant meg Jackson, csak belerohantam a hátába.

Jackson:

Az ütközést követően, lassan fordultam meg, teljesen szembe kerülve a velem körülbelül egy magas sráccal, akaratlanul erőltetve magamra, mindennél piszkosabb fantáziára utaló tekintetet.

Megragadtam karját, s a mellettünk lévő raktárhelyiségbe noszogattam be, mögöttünk gyorsan bezárva az ajtót, aminek később, vékony, kívánatos testét nyomtam. Szemein láttam a megdöbbenésbe csomagolt rémületet, ami körülvette a szép, sötétbarna íriszeket, amik utoljára akkor meredtek rám ilyen közelről, mikor magamévá tettem a vöröskét. Csak tudnám, miért volt rám ilyen hatással egy olyan ember, akit még csak nem is kedveltem.

- Hallgattassalak el? - húztam fel szemöldökömet. - Biztos ezt akarod? - nyaltam meg ajkaimat, és legnagyobb meglepetésemre, nem az én párnáim mozdultak először ebben a játékban.

Mark:

Nem tudom, hogy mi volt abban a kávé… Nem kéne arra az italra fognom, mert teljesen saját akaratból cselekedtem.

Előrelendültem, és a karjaimat a nyaka köré fonva, félénk csókot nyomtam az ajkaira. Talán megrémültem, mert egyetlen pillanatig maradtam így és utána már próbáltam is minél messzebb húzódni tőle.

- Ez… ez… én nem is tudom, hogy… - kezdtem el mentegetőzni, áldottam a jótékony félhomályt, ami takarta a kipirult arcom.

Jackson:

Meglepődtem gyenge csókján, ahogy teljesen elpirult arcán is - mert igen, észrevettem a vöröskés foltokat, a félhomály ellenére is, ami csak még izgalmasabbá tette, az amúgy is érdekes helyzetünket. Nem szoktam ilyenekre gondolni, és eddig egy esetben sem összpontosítottam erre, de Mark iszonyatosan zabálnivaló volt, kislányos zavarában.

- Így is játszhatunk - rántottam meg vállaimat, majd bármilyen vadságot, Jackson Wang-féle bujaságot mellőzve, lágyan fogtam tenyereim közé a vékony arcot, s óvatosan csókoltam rá a hozzátartozó ajkakra.

Mark egy pillanatra befeszült, valószínűleg azt sem tudta, hogyan reagáljon minderre, végül pedig ellazult nyelvjátékom alatt, s viszonozta a gesztusomat.

Mark:
Egészen más volt a csókja, mint péntek este, az akaratos és birtokló volt, ez viszont most teljesen más, és baromi jól esett az összetört lelkemnek.
Egy “mpf”-nek megfelelő hangot adtam ki, amikor hozzásimultam és visszacsókoltam. Viszont néhány pillanat - néhány hosszú pillanat - múlva, újból elváltam tőle.
- Én… sajnálom - néztem rá könyörgő tekintettel, mert ezek után tuti meg fog verni.

Jackson:

Halkan felkuncogtam, ahogy az elnézést kérő hangját meghallottam, aranyos bociszemeiről nem is beszélve, amiket akár egy óvodás kisgyerek is megirigyelt volna. Mark hihetetlenül édes volt azokban a percekben, én pedig egyáltalán nem tudtam ellenállni neki, bármennyire is kellett volna.

Megcirógattam selymes arcát, testét teljesen a falnak préseltem, s tekinteteinket összeakasztottam, hogy még véletlenül se tudjon szabadulni pillantásaimtól. Halovány mosollyal ajkamon szólaltam meg újra, a szokottnál sokkalta gyengédebb orgánummal formálva meg a szavakat.

- Csak ne beszélj - helyeztem mutatóujjamat puha párnáira, a romcsi filmekből ellesett technikával, majd szájára martam, megpróbálva teljesen elkábítani a fiút.

Komolyan nem tudom, mi ütött belém akkor, hogy mi miatt éreztem késztetést a csábításra… Mindenesetre megtettem. Újra megcsókoltam…

Mark:
Megint megcsókolt. Én megint csak hagytam magam, sőt, vissza is csókoltam. Komolyan, olyan elképesztően nyálas és romantikus volt az egész, hogy vödröt tartanék alá, hogy oda folyjon. De most a lelki állapotom egy tinédzser lányéval volt egyenlő, magyarul, ezt borzasztóan élveztem. Azért is, mert vonzódtam Jacksonhoz. Jézusom, ezt most ismertem el.
Én. Mark Tuan.
Vonzódtam egy FÉRFIHOZ.
De mindezek ellenére, nem utáltam magam, hanem csak hagytam, hogy a szokásos hülye klisék előtörjenek. De nem fogok még csak gondolni sem rájuk.

Jackson:

Egyre hevesebben feledkeztem bele Mark ajkaiba, teljesen elfelejtve azt, hogy pontosan kinek a csókját is kóstolgattam. Csak élveztem a bódító aromákat, hogy végre egy hús vér férfi állt ott előttem, akit egy kis ideig ugyan, de kényeztetni tudtam. Örömmel töltött el a pillanatnyi romantika, az apró titoknak tűnő néhány perc, amiben egymásba merülve, adtuk át magunkat az ösztöneinknek.

Hirtelen egy csengőt hallottam meg felcsendülni fülemtől nem olyan messze, jelezvén, hogy vége volt az első órának. Ahogy pihegve elváltam Marktól, végre valahára realizáltam, hogy pontosan, mit is tettem.

Mark Tuant csókoltam, azt a Mark Tuant, akit állítólagosan utáltam. És tényleg utáltam. Olyan ember volt, akinek nem akartam a közelében lenni, taszított a személyisége, antiszociális módon viselkedett, gusztustalannak nevezett, ráadásul totál hetero volt.

Nekem nem ő kellett... Nem lehetett az, hogy ő kelljen! Megfogadtam magamnak, hogy tartós kapcsolatot keresek, megígértem Namnak, hogy hanyagolom a kalandokat… akkor meg mit kerestem Markkal? Nem voltunk egymásnak más, csupán szórakozás. És bármennyire is imádtam csapongani, idejének éreztem, hogy végre tartós kapcsolatom legyen, ebben pedig nem volt partnerem a vöröske.

Elléptem tőle, majd szó nélkül faképnél is hagytam. Távol kellett tartanom magam tőle, annak ellenére, hogy vonzódtam hozzá. Feleslegesen nem akartam pazarolni az időmet olyanra, akivel semmi esélye nem volt a közös jövőnek.

Mark:
Ez meg… mi a fasz volt? Itt hagyott?
Csak egy helyben álltam és az előttem lévő megüresedett helyet bámultam. Komolyan itt hagyott? Ez után? Amilyen szavakat használt az előbb? Nem mondom, hogy a kapcsolatunk tartós és hosszú lett volna, de egy ilyen jelenet után nem értem ezt a kirohanást.
Ilyenkor kéne éreznem azt a borzasztó fájó érzést a mellkasban? Én nem érzem. Csak borzasztóan dühös vagyok rá. A… farok. Jézusom, mekkora farok! Megcsókolt engem, nem úgy, mint pénteken, hanem tele érzelmekkel, ráadásul úgy bánt velem, mintha a barátnője lennék! Olyan borzasztóan romantikusan viselkedett, mintha egy klisés tinifilmből szedték volna! Velem! És ezek után itt mert hagyni?! Aish!
- Jackson Wang - morogtam félhangosan.  Most fog kitörni belőlem a hisztis picsa. - Gyűlöllek! - toporzékoltam sikítva.

Jackson:

Egy kiáltást hallottam csupán, semmi többet, de abból sem tudtam túl sok mindent kivenni, aminek akkor örültem, viszont éreztem, hogy szegény anyám, aznap nem ússza meg csuklás nélkül.

Gondolkodás nélkül haladtam előre, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg visszamenjek Markhoz. Namot kellett megtalálnom, de hogy miért pontosan, azt magam sem igazán tudtam, egyszerűen… csak kellett egy támasz.

Már majdnem kiértem az épületből, mikor hirtelen egy kezet éreztem meg vállamon. Nem akartam megfordulni, de a mögülem érkező hisztérikus hangok alapján, könnyű volt kitalálnom, ki akarta beverni a pofámat.

Mark:

Fogtam a reggeli italom maradékát, és egész egyszerűen, az arcába öntöttem.

- Te ezt mindenkivel eljátszod? - kérdeztem idegesen. - Vagy engem külön kinéztél magadnak? Vagy még mindig az undorítózásom a probléma? Azt hittem a közelmúltban történtek elég egyértelműen utaltak arra, hogy már nincs semmi bajom veled - hadartam egyszerre. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mivel érdemeltem ki ezt.

Jackson:

Normális esetben rég kiakadtam volna, betörtem volna a fejét, amiért pofán öntött azzal a löttyel, és amiért totál elbaszta az aznapi öltözékemet. Igen, normális esetben klasszikus Jackson módban nyomtam volna, de a Markkal való helyzetem, koránt sem volt normálisnak nevezhető, ezt pedig az is bizonyította, hogy nem a kávéra összpontosítottam, hanem arra, amit mondott.

- Semmi bajod nincs velem? - ráncoltam homlokomat. Ha nem azért bunkó, mert utál, akkor azért, mert eleve ilyen az alaptermészete? Jó ég, egy vérbeli tahóval feküdtem le?

Mark:

- Ezek után? - vontam fel a szemöldökömet, olyan tipikus, te-most-komolyan-gondoltad-ezt? stílusban. - Mondjuk úgy, hogy kábé fél óráig nem volt semmi bajom veled - csóváltam meg a fejem. - De most komolyan… mi volt ez? - néztem a szemeibe szenvedő tekintettel. - Mit gondoltál? - egy elázott, hontalan pincsire hasonlíthattam ezekben a percekben. Egy olyan elázott pincsinek, akit jól megrugdostak és ki is éheztettek. A lényeg az, hogy nem voltam épp színpadképes.

Jackson:

Hangosan felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt beszélni a személyes ügyeimről, amik ezt a hülye helyzetet szülték, de mivel Mark is érintett volt a dologban, muszáj volt egy kicsit beleavatnom a hülyeségeimbe.

- Hosszú lenne elmondani - túrtam szőke fürtjeim közé. - És igazából nem is szívesen beszélnék róla - folytattam a dolgot, viszont a vöröske arca nem olyannak tűnt, mint aki elfogadta ezt az opciót. - Nézd, sajnálom, ha megbántottalak ezzel, vagy valami, de mindenre megvolt az okom. És ha nagyon ragaszkodsz hozzá, van a sarkon egy kávézó, meghívlak valamire kárpótlásul, és még kérdezgethetsz is akármiről. Fair ajánlat?

Mark:
Megvonaglott az arcom, arra a lehetőségre, hogy megint tőle kérdezgessek.
- Ki van csukva - fintorogtam. - Viszont rád pazaroltam a kávém maradékát, úgyhogy most jössz nekem egy újjal. Elvitelre. Mert nem ülök be veled sehová - soroltam a feltételeimet. Bár még csak el se mennék vele abba a kávézóba, de koffeinre szükségem lesz,és abban már profi vagyok, hogy ignoráljam a körülöttem történő dolgokat.
Jackson bólintott és kellemes séta tempóban hagyta el az épületet. Kénytelen voltam - bár száj húzva - de követni.

Jackson:

A tipikus Mark választ megemésztve, kiindultam az épületből, hogy az intézménytől nem messze elhelyezkedő kávézóba vezethessem a vöröskét, annak érdekében, hogy fizethessek neki egy kávét. Bevallom, kicsit örültem, hogy nem kellett neki az érzéseimről magyaráznom, csak a kislányos kezei közé nyomnom egy koffein tartalmú italt. Aznap nem szerettem volna, még több időt eltölteni vele.

Ahogy beértünk a kellemes hangulatú helyiségbe, megcsapott a szokványos kávéház illat, mely a frissen kisült melegszendvicsekben s az erős aromájú italokban nyilvánult meg. Az ízletesnek ható ingerek azon nyomban, egy másodpercre elbódítottak, de a részegítő érzés rögvest kirepült elmémből, mihelyst megpillantottam egy ismerős alakot, egy számomra totál idegen emberrel szemben ücsörögni.

Mi a picsa dolga volt Hyunának egy rossz buzinak kinéző taggal?