2017. augusztus 23., szerda

15. fejezet




Mark:
Hosszú idő óta nem voltam otthon, de Jinyoung nem kért számon, tudta, hogy úgysem fogok neki normálisan válaszolni. Mikor hazaestem, nem is kérdezett semmit, köszönésképpen is csak egy morgást hallatott, majd sértetten elvonult a szobájába. Nem olyan színpadiasan, ajtó becsapással sértetten, hanem beletörődően, teljesen feladva engem.
Ennek nem is kellett volna megbántania, a saját személyiségemet ismerve még le se szartam volna, viszont mostanában úgy viselkedtem, mint egy terhes nő, ezért ezt is a szívemre vettem volna, ha nem lett volna… ha nem lett volna Jackson, és nem foglalta volna le az összes gondolatomat. Miatta nem voltam képes más érzéseket befogadni.
Mielőtt még én is elvonulhattam volna, megálltam Junior ajtaja előtt, és kopogásra emeltem a kezem. Már nyílt a szám is, hogy szólítsam, de egy hang sem szökött ki rajta, mintha megnémultam volna. A kezem tehetetlenül esett le a törzsem mellé, és a számat is visszazártam. Hiába volt szükségem a tanácsára, hogy ilyenkor mit kellene tennem, hogy egy ilyen… homokos pillanatban mi a teendő, nem akartam belekeveredni egy éjszakába nyúló lelki tornába, mert tudtam, hogy kínos lesz… és az az igazság, hogy így is, úgy is kínos lesz a következő találkozásom a dílerrel.


Jackson:
Csendben tisztítottam Nam sebeit, már megszokott rutinnal mozdulataimban. Egyikünk sem tett némasági fogadalmat, mégsem szóltunk a másikhoz. Ő a Markkal való kapcsolatomról akart volna beszélni, én pedig a rendszeresen összevert fejéről. Lehetetlen lett volna közös pontra jutnunk egymás vérének szívása nélkül, ahhoz pedig semmi energiám nem volt.
Rövid időre szüneteltettem az ápolónőséget, de csak addig, amíg elolvastam a Hyunától érkezett sms-t.
- Ki az? - kérdezte unokatestvérem, pajkos mosollyal arcán.
- Nem az, akire gondolsz - küldtem felé szúrós pillantásokat, ahogy arrébb raktam a mobilt. - Hyuna volt.
- Eh - torzult grimaszba egész feje. - Mit akart?
- Csak a szokásosat. Toljam el a seggem hozzá, gondozzam a növényeket, meg minden baromság - rántottam vállat.
- Akkor jobb lesz, ha nem zavarlak meg a hercegnő kiszolgálásban, és inkább megyek - állt fel azonnal, de szinte rögtön vissza is huppant a kanapéra, ugyanis sikeresen elvesztette az egyensúlyérzékét. Így járt az olyan, aki minden hétvégén megverette magát.
- Ne legyél nevetséges! Itt maradok, és ápollak, amíg vissza nem tér a józan eszed. Hyuna és a növényei ráérnek - sóhajtottam hatalmasat, ahogy folytattam arcának tisztogatását. - Amúgy ideje lenne már elmondanod.
- Micsodát?
- Hogy miért utáljátok egymást.
- Jacks, ne most, kérlek… - kezdett volna el “hisztizni”, de még idejében leállítottam.
- Én elmondtam, mit érzek Mark iránt, ideje lenne neked is előállnod valamivel.
Hosszas gondolkodás után, nagy nehezen, de beadta a derekát.
- Jól van - fújta ki eddig tüdejében tartott levegőjét. - Hyunával régen jártunk!


Mark:
 Hétfő reggel hulla fáradtan - ami szó szerint értendő, úgy festettem, mint egy szebb napokat is látott holttest - indultam az egyetemre. Még azelőtt eljöttem, hogy Jinyoung magához térhetett volna, nehogy szót kelljen vele váltanom, úgyhogy jóval korábban úton voltam, mint egészséges lett volna. Talán fél hat körül térhettem be egy közeli kávézóba, ami a napokban nyílt, hogy beszerezzek valami életadó nedűt, mikor megszólalt az ébresztő a mobilomon.
- Picsába már - motyogtam a pultos előtt, aki udvariasan érdeklődni kezdett, hogy tud-e segíteni valamiben, de csak mentegetőzve leléptem inkább - természetesen a kávé nélkül.
 Még mindig rengeteg időm volt a reggeli előadásomig - csak fél órával később realizáltam, hogy nem is lett volna első két órám -, ezért nem folytattam a bandukolásom a modern épület felé, hanem épp az ellenkező irányba indultam.
  Attól tartottam, hogy elárasztják a fejem a korábban történtekkel kapcsolatos gondolataim, de szerencsére a borzasztó alváshiányom miatt még reggelit sem tudtam volna kérni a mekiben, nemhogy megfogalmazni az érzéseimet egy személy iránt, aki azonos nemű volt velem.
- Mark! - már épp elmerültem volna az önsajnáltatásomban, mikor valaki a nevemen szólított, ami kirántott a közelgő feketelyukból.


Jackson:
Miután előző este köpni-nyelni nem tudtam a váratlanul ért információtól, Nam úgy érezte, megtehette azt, hogy azonnal elbiceg, bármiféle részletesebb magyarázat nélkül. Meglehetősen kiakadtam kuzinomra, de akkora sokkban voltam, erőm sem lett volna utána rohanni. Így azzal a tudattal aludtam el, hogy valamikor régen Nam és Hyuna egy párt alkottak. Persze, azt nem köpte utána, miért szakítottak.
Furcsa volt nyugalomra ébredni: semmi véres NamJoon, semmi hisztis Jina, semmi emeletről leugrani akaró pasi. Minden békés volt, így kényelmesen készültem el, majd indultam el az egyetemre. Természetesen órára nem volt szándékom bemenni - minek azt? -, csak Markot akartam megtalálni és... beszélni vele.
Mielőtt még randalírózásba kezdtem volna Szöul utcáin, jobbnak láttam betérni egy McDonald’s-ba, venni valami harapnivalót, esetleg egy nagyobb adag kávét. Ám csodák csodájára, ki ácsorgott balta arccal a meki előtt, mire kiértem? Pontosan.
- Mark! - köszöntem hangosan, mire összerezzent, mintha váratlanul értem volna. Odasétáltam hozzá, viszont tartottam a két lépés távolságot. - Szia!


Mark:
  Riadtan hőköltem hátra a szőke látványától, de korántsem olyan gyerekes okok miatt, mint korábban, hanem csak a meglepetés ereje miatt. Miután visszanyertem a normális szívverésem - vagyis a közelében értendő normálisat, ami az egészséges kétszeresének felelhet meg -, nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat, és akaratlanul is vigyorba “torzult” az arcom. Természetesen előtte megküzdöttem vele rendesen, próbáltam megtartani a komoly ábrázatomat, és kissé nevetségesen festhettem, ahogy felváltva váltakozott a mosoly és a lekonyuló száj rajtam, de nem sokra mentem vele.
- Szia - nyögtem ki végül, miután megküzdöttem a saját testem irányításáért, de elbuktam. Akaratlanul is a kávéjára csúszott a tekintetem, és egy pillanatig sem tudtam visszafojtani az epekedő pillantásom, mikor a szájához emelte a poharat.


Jackson:
Hirtelen nem tudtam hova tenni azokat az ambivalens mimikákat, amiket produkált előttem, de betudtam a reggeli fáradtságnak. Azt viszont le sem tagadhatta volna, hogy a koffeines italomra fájt a foga. Elemeltem hát számtól a papírpoharat, s meglóbáltam előtte.
- Kérsz belőle, vagy meghívjalak egyre? - biccentettem a mögötte lévő gyorsétteremre, tudatosan (vagy tudat alatt) is több lehetőséget keresve arra, hogy kettesben legyek vele, valami randiszerűség keretei közt.


Mark:
  El kellett gondolkoznom rajta, hogy megéri-e nekem beülni kettesben vele valahova, az érzéseimtől elvonatkoztatva, de a koffein iránti vágyam túlságosan is erős volt.
- Melyik a bunkóbb dolog, ha meghívatom magam, vagy ha eliszom előled? - tettem fel végül a kérdést, mire a szőke incselkedve vigyorra húzta a száját.
 Néhány perc múlva újból abban a kávézóban ültem, ahonnan korábban rohamléptekkel távoztam, és tüntetően leültem a sarokban - a lehető legmesszebb a pulttól -, hogy ne kerüljek újból interakcióba a baristával, majd várakozóan néztem Jacksonra, hogy hozzon nekem valamit.


Jackson:
Míg Mark csendben elszublimálódott a sarokban, addig én fizettem neki egy latte-t, de mielőtt az asztalunkhoz vihettem volna, hirtelen megcsörrent a telefonom. Mivel a drogdíler lány hívott, muszájnak éreztem felvenni.
- Jacks? Merre vagy? - szólt bele a készülékbe.
- Épp egy kávézóban, és nagy valószínűséggel randim van, szóval ha megbocsátasz, leteszlek!
- Jó-jó, romcsizz nyugodtan - sóhajtott halkan. - Csak annyit akartam, délután majd gyere át, néhány növény elég rossz állapotban van.
- Akkor azokat miért nem csinálod meg te? - tettem fel az egymillió dolláros kérdést, de csak egy korholást kaptam.
- Mert van ennél fontosabb dolgom is!
- Mint például részletesen elmesélni, miért szakítottatok Nammal? - önelégült hangvételbe csomagolt számonkérésem hallatán a lány megmukkanni sem tudott.
- Ezt te…?
- Később megbeszéljük, drágám! - csókoltam bele a mobilba, azzal lazán letettem. Zsebre vágtam a telefont, utána pedig negédes mosollyal kiszervíroztam a kávét Marknak.


Mark:
Elcsépelten, romantikusan figyeltem, ahogy Jackson egy tudom-hogy-odavagy-értem mosollyal sétált az asztalunkhoz, és az asztalra tette a kávét. Biztos voltam benne, hogyha kinyitom a számat egy “köszönömre”, akkor kirepülnek a gyomromban élősködő ízeltlábúak, ezért csak egy mosolyt eresztettem meg.
Épp a pohárért nyúltam, mikor pittyegni kezdett az asztalon lévő mobilom, és a képernyőn megjelent Jaebum üzenete.
“sürgősen jönnöd kéne, a közelben vannak a zsaruk”
Szemforgatva lezártam a képernyőt, és újból az ital felé nyújtózkodtam, de megint felvillant a kijelző.
“persze, ha van dolgod, akkor maradj”
“ez hazugság volt”
“lol”
- Faszom - nyögtem ki végül, mikor átfutottam az üzeneteket.


Jackson:
- Valami baj van? - kérdeztem meg óvatosan, ahogy gyengéden megfogtam az asztalon pihenő, szabad kézfejét. Valamit rosszul csinálhattam, mert Mark úgy vörösödött el, mintha azonnal negyven fokra forrt volna az agyvize. Komolyan, a bőrszíne felvehette volna egy pipaccsal is a versenyt, pluszban zavartságában a kezét is elrántotta, amivel majdnem magára borította a tűzforró kávét.
- Jézusom, biztos minden oké? - ragadtam meg ezúttal mindkét végtagját, ujjainkat összekulcsolva az enyhén mocskos bútoron.


Mark:
Visszafojtott levegővel bámultam az asztalon pihenő, összekulcsolt kezeinkre, majd felpillantottam a szemben ülő szemeibe. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon, ezért leginkább úgy festhettem, mint egy fuldokló hal.
- Nincs semmi komolyabb - csak azután tudtam bármit is kinyögni, miután elhúztam a kezem tőle. - Csak a főnököm nem gondol arra, hogy nekem is van magánéletem - forgattam a szemem, majd bunkó módon elkezdtem a telefonomat nyomkodni, de csak azért, hogy lenémíthassam a készüléket. - De leszarom, max később egy picit meghalok - eresztettem meg egy vigyort, és elsüllyesztettem a zsebemben az ördögi szerkezetet.


Jackson:
Aprót bólintva tudatosítottam az információkat.
Meglehetősen kínos volt ezután kettőnk között a légkör, úgy ültünk egymás előtt, mint két idióta, akik életükben először találkoztak másik emberrel. Nem igazán tudtam, milyen témát kellett volna feldobnom a nagy beszélgetés előtt, így inkább keményen a közepébe vágtam.
- Öhm… Tudod, arról a tegnapi esetről... - kezdtem makogva, azonnal elveszítve a gondolatbeli önbizalmamat. - Amikor elszakítottam a pólódat, és mondtam, hogy vehetnénk akár közösen egy újat. Én azt komolyan gondoltam.
Mark olyan értetlenül nézett rám, ami alapján könnyedén rájöttem, hogy valami ótvar nagy baromságot mondtam.
- Esetleg, lenne kedved most megejteni a dolgot? - Jézusom Jackson Wang, lődd már le magad!


Mark:
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, ezért csak lehajtott fejjel fojtottam magamba az indulatokat.
- Olyan édes vagy - pillantottam fel rá, mikor végre abbamaradt a testem rázkódása. - De, felőlem mehetünk - vontam végül vállat, és a papírpoharat meg a kardigánomat magamhoz véve, elindultam kifelé. Mikor nem ért fizikailag hozzám Jackson, akkor egészen beszámítható állapotban voltam, szinte normálisnak is lehetett nevezni. - Menjünk, mert nagyon néz rád a pultos csaj - villantottam a szemem az említett személy felé, majd várakozóan bámultam a dílerre, hogy ő is mozduljon már.


Jackson:
Először teljesen lefagytam attól, hogy Mark édesnek nevezett, aztán már csak a beleegyező szavait hallottam, és a féltékeny megnyilvánulását a pultos csajjal szemben. Olyan hihetetlenül boldoggá tett ezzel, hogy arra emberi kifejezéseket sem találtam.
Felpattantam helyemről, egyenesen a strici mellé lépve, diszkréten kulcsolva össze ujjainkat. Így a piruló vöröskével kézen fogva távoztunk a helyiségből.
- Merre szeretnél menni? - csacsogtam boldogan, magam is meglepődve a hirtelen jött energiáimon. Mintha új erőre kaptam volna, pedig semmi egyéb nem történt, csupán annyi, hogy Mark elfogadott engem.


Mark:
 Mikor megragadta a kezem, újból egy plankton szintjére csökkent az értelmem és a kommunikációs készségem is. Csak tátogva meredtem az összekapcsoló végtagokra, majd óvatosan kihúztam az ujjaim az övéiből.
- Ne haragudj, de valamiért fura vagyok. - Muszáj volt megmagyaráznom valamivel a tettem, ahogy rám emelte a kiskutya tekintetét, úgy éreztem, mintha bűnös lennék. - Hogy is mondjam... - haraptam be az alsóajkam, és morzsolni kezdtem, mintha az adná az értelmet. - Mikor hozzámérsz - kezdtem el mutogatni magamra -, akkor valahogy megkukulok - nyögtem ki. - Nem biztos, hogy érted.
Jackson nagyban ráncolta a szemöldökét, valószínűleg tényleg nem volt túl világos a számára.
- Vannak ilyen mellékhatások is - folytattam. - Görcsöl a gyomrom, izzadok, remegek, és ilyen baromságok - gondolkoztam el, majd összeesküvés elméleteket kezdtem el szőni magamban. - Biztos valami kémiai reakció lép fel a hámsejtetek között - állítottam fel a hipotézist -, ami az idegrendszerrel lehet összeköttetésben… - méláztam el.


Jackson:
Szélesen elvigyorodtam, ahogy hallgattam bizonytalan magyarázatát a különleges “mellékhatásairól”. Mosolyomat próbálva visszafojtani, lassan elé léptem, s óvatosan megérintettem jobb kézfejét.
- Tudod, én is produkálom ezeket a tüneteket - kezdtem el cirógatni bőrét, közben a lehető leglágyabb hangszínemmel beszélve. - Amikor megfogod a kezem, félek attól, nehogy észre vedd, mennyire izzad valójában.
Elkerekedett szemekkel tapasztalta a biológia reakciókat testemen, melyeket szépen lassan vezettem fel neki.
- Amikor a közelemben vagy, hevesebben kezd verni a szívem, úgy, hogy majd’ kiszakad a mellkasomból - tettem kezét pontosan ketyegőm fölé, hadd hallhassa s érezhesse, mennyire vadul tombolt miatta. - A gyomrom is görcsben van miattad - tereltem lejjebb ujjait, míg el nem ért köldökömig.
Látszott az összezavarodott fején, hogy mennyire nem volt képes kezelni a helyzetet, ezért inkább befejeztem kínzását.
- Tudod, miért van ez?


Mark:
Észre sem vettem, de minden mozdulatával közelebb húzott magához, mígnem alig néhány centi választott el minket.
- M-miért? - kérdeztem elcsukló hanggal. A kezem visszacsúszott a mellkasára, és még közelebb araszoltam hozzá, neki pedig finoman a derekamra vándorolt az érintése.
Nem válaszolt, helyette csak félredöntötte a fejét, és a tipikus - de már meg nem tudtam mondani, hogy mit jelentő - mosolyával fürkészte az arcomat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tekintete minduntalan lecsúszott az ajkaimra, de olyan provokáló módon, ami csak is egy dolgot váltott ki belőlem.
 A szusszanásomban alig kivehetően hallatszott az “utállak” szócska, mikor összeérintettem az ajkainkat.